Hírek

| 2000 | 2001 | 2004 | 2005 | 2006 | 2007 | 2008 | 2009 | 2010 | 2011 | 2012 | 2013 | 2014 | 2015 | 2016 | 2017 | 2018 | 2019 | 2020 | 2021 | 2022 | 2023 | 2024 |

Ismét a kolozsvári sajtóból…

Születésnapi interjú László Ferenccel

[Az interjú a kolozsvari Szabadság cimű napilapban jelent meg 2007. május 11-én (7. oldal), az interneten olvasható a http://www.szabadsag.ro címen]

Születésnap – Két géniusz markában – Születésnapi beszélgetés László V. Ferenccel

(7. oldal)

Hihetetlenül gazdag életpályát tudhat magának dr. László V. Ferenc zenetörténész, aki a napokban ünnepelte hetvenedik születésnapját. A sikerekben gazdag életpálya legfontosabb pilléreit igyekeztünk feltérképezni az ünnep alkalmával, a teljesség igénye nélkül.

– Mennyire befolyásolta pályáját a családi háttér, a református értelmiségi család?

– Családunkban senki sem folytatta az apai hivatást. Édesapám, László Dezső lelkész volt, nagyapám természetrajztudós és ősrégész, az ő apja varga. A polgári hagyományokhoz híven zongorázni is taníttattak, de a szülői elvárás értelmében természetesen a Református Kollégiumban végeztem elemi iskoláimat és a középiskolát is ott kezdtem el. Kilencedik osztálytól – gyakorlati pályára vágyván – átmentem a zeneiskolába, s ezt a döntésemet soha nem bántam meg. Később, természetesen éreztem a jótékony hatását annak, hogy értelmiségi családban nőttem fel, s olyan nagyszerű emberek fiaként, mint édesanyám és édesapám voltak. A zeneakadémia elvégzése után a nagyszebeni filharmónia zenekari fuvolaművésze lettem.

Hangszeres zenészből kamarazene-oktató és zenetudós

Első tudományos dolgozatom még harmadéves fuvola szakos hallgató koromban jelent meg, 1957-ben. Tehát elég korán megtapasztaltam az elméleti kutatás iránti vágyat, késztetést. Ezt a korai, Bach Musikalisches Opfer című művének szentelt tanulmányomat nemzetközi bibliográfiákban is jegyzik. 1961 óta rendszeresen jelentek meg zenei publicisztikai írásaim, mellesleg zenetudományi és zenetörténeti kutatómunkát is végeztem. Ezek az elfoglaltságok idővel kiszorították a gyakorlati zenélést, amelyet 1971-ben abba is hagytam. Utolsó fellépésem egy külföldi hangversenysorozat volt a feleségemmel, amely Berlinben és Drezdában kezdődött, majd Tallinnban, Vilniusban folytatódott és az akkori Leningrádban (ma Szentpétervár) fejeződött be. Gyakorló zenészként 1971-ig sikerült annyi tapasztalatot gyűjtenem, hogy a kamarazene-oktatást kellő hozzáértéssel tudjam folytatni. Pályám gerince a fúvós kamarazenei irodalom oktatása volt s ma is az. Gyakorló zenészből pedagógussá vedlettem át. Írásaimnak köszönhetően azonban többen tartanak zenei írónak, mint ahányan tudják, hogy tanár vagyok.

– 1970-ben Bukarestbe került.

– Nem mondhatom, hogy kívánkoztam Bukarestbe, de mivel láttam, hogy a kolozsvári főiskolán nem kívánnak foglalkoztatni, jelentkeztem egy bukaresti versenyvizsgára, amelynek tétje a zeneművészeti főiskola kamarazene-tanszékének egyik adjunktusi állása volt. Öten versenyeztünk, én voltam az egyedüli vidéki. Többen is mondták, hogy semmilyen esélyem sincs. Rácáfoltam a papírformára. Velem akkor aláírattak egy nyilatkozatot, hogy az intézményt nem terhelem lakásigényléssel, azt a kérésemet is visszautasították, hogy a zeneakadémia egyik vendégszobájában meghálhassak. Huszonegy és fél évig két városban éltünk: a családommal Kolozsvárt, munkahelyemmel Bukarestben. Minden héten két éjszakát vonaton töltöttem, mivel annyi időm nem volt, hogy nappal utazhassam. De megszerettem Bukarestet, főleg az ott kötött ismeretségeknek, barátságoknak köszönhetően.

– Kisebbségi magyarként érte valamilyen megkülönböztetés?

– Bukarestben akkoriban szerették a magyarokat. A főiskolán a legcsekélyebb negatív megkülönböztetést sem észleltem. Ellenkezőleg. Volt olyan szimfonikus hangverseny, amelynek mindkét szólistája magyar volt, Székely Attila és Kostyák Botond. Akkor diákoskodott ottan Kórody István, Páll Dénes, Ágoston István is, később Fülöp István, Húros Károly. A magyar diákokkal kedd esténként, családias légkörben a Petőfi Művelődési Házban találkoztam. Zenét hallgattunk vagy mi is zenéltünk. Felelősnek éreztem magam azokért a magyar diákokért, akik akkor az én főiskolámon tanultak. Tanárként sem voltam egyedül: ott volt Halmos György, aki ugyan nem telepedett le Bukarestben, de állandó lakása volt a fővárosban, huzamosan ebédeltünk egyazon asztalnál. A nagyváradi származású Csire József is kollégám volt. Szörényi Zsuzsanna csak románul beszélt velem, de én őt is magyarnak tartottam. A legellenségesebb időkben sem éreztették velem azt, hogy nem tartozom a többségi nemzethez.

Értelmiségi műhelyek a fővárosban

Ezt a huszonegy és fél évet a világ egyik legjobb színházi városában töltöttem, ahol esténként legalább tíz elsőrangú színházi produkció közül választhattam. Ami a zenepublicisztikát illeti, a Kriterion Könyvkiadó mellett a tévének és a rádiónak is rendszeresen dolgoztam, éveken át szerkesztettem A Hét zenei oldalát. Számomra nem pusztán munkahelyek voltak ezek a szerkesztőségek, hanem értelmiségi műhelyek, baráti közösségek is. Pezsgett akkoriban a bukaresti magyar szellemi élet! Domokos Géza, Bodor Pál, Huszár Sándor voltak a nagyjaink. Dankanits Ádám emblematikus egyéniségét soha sem felejthetem el, a Horváth Andorral folytatott zenei témájú beszélgetéseinket sem. Nagyon jól éreztem magamat a bukaresti magyarok között. De olyan előkelő román értelmiségi családnak is voltam rendszeres vendége, ahol az ebédlőben három eredeti Brâncuşi-szobor állott, a művész fiatal korából, amikor még csak kevesen vásároltak tőle.

– A rendszerváltás természetszerűleg a hazatérést is jelentette.

– Nem egészen természetszerűleg. A hazatérésért meg kellett küzdenem. Bukaresti éveim alatt természetesen, valahányszor rektorváltás volt a kolozsvári zeneakadémián, mindig felajánlottam a szolgálataimat. Az első rektor, aki visszautasított, Sigismund Toduţă volt. Felemelte a vállát és azt mondta, sajnálja, de káder-dossziém szerint édesapám Nagy-Britannia kolozsvári kéme, ezért jobb nekem is és az állambiztonságnak is, ha nem Kolozsvárt élek. Romeo Ghircoiaşiu azt sérelmezte – tisztelem, hogy ezt nyíltan meg is mondta nekem! –, hogy elvonom Kolozsvártól a tehetséges művészjelölteket, akik, amióta én Bukarestben tanítok, előszeretettel folytatják felsőfokú zenei tanulmányaikat a főváros zeneakadémiáján. A rendszerváltás utáni első rektor, néhai Alexandru Fărcaş nem zárkózott el. A sikeres versenyvizsga után 1991-től tehát ott taníthattam, ahol mindig is szerettem volna.

Két géniusz markában

– Bartók- és Mozart-kutatóként tartják számon. Mi ösztönözte erre?

– A két tevékenység motivációja különböző. Ami a Bartók-kutatást illeti, az 1970-es Bartók-évforduló (a zeneszerző halálának 25. évfordulója – szerk. megj.) alkalmával az Utunk felkért: készítsek riportot olyan erdélyi emberekkel, akik annak idején látták, ismerték Bartókot. Jókora utat tettem meg: Sepsiszentgyörgy, Brassó, Nagszentmiklós, Arad, Temesvár, Szatmár, Bukarest voltak állomásai. Nagy örömömre akkoriban még valóságosan élt Bartók emléke. Ez a riportút indított el a Bartók-kutatás felé. Igaz, már 1963-ban jelent volt meg a Korunkban egy tanulmányom a Mikrokozmoszról, de akkor még nem sejtettem, hogy majd eljegyzem magamat a Bartók-kutatással. Ebben a helyi és az egyetemes találkozásának a szépsége ragadott meg, az hogy vidékies tájainkon egy egyetemes nagyság életére és művére vonatkozó adalékokat sikerül felfedeznem: eredeti Bartók-kéziratot, -leveleket, hiteles tanúvallomásokat. 1980-ban a Kriterionnál kiadott írásgyűjteményem, a Bartók Béla. Tanulmányok és tanúságok alapozta meg Bartók-kutatói hírnevemet. Ugyanez hozta meg életem első kitüntetését: a Román Tudományos Akadémia 1980-as zenetudományi nagydíját ítélték nekem – magyar Bartók-kötetem érdeméért! 1980 után is folytattam a kutatást és a közlést. 1985-ben egy román nyelvű írásgyűjteményem jelent meg. A Bartók-dolgozatok többszerzős tanulmánygyűjteményének két magyar és egy román kötete jelent meg az 1989-es fordulat előtt, a Bartók-levelezésből egy magyar és két román kötetem. A fordulat után 1995-ben és 2003-ban egy-egy egyéni Bartók-kötetet adtam ki románul, majd 2006-ban egy magyart, amely a Tanulmányok és tanúságok folytatása: Bartók markában. Ma már nem várhatók a Bartók-kutatásban szenzációs felfedezések, de van mit továbbgondolni, elmélyíteni. Bartók-kutatásaimnak új fejezete nyílt, amikor Somfai László meghívott a Bartók-összkiadás szerkesztőbizottságába. Rám a dalok (11.) kötetének megszerkesztését osztotta, amely kész, csak még nem jelent meg. Rendkívül igényes munka, 15 éven át dolgoztam rajta. Közben a Bartók-kutatás is hatalmasat fejlődött. Somfai László munkatársaként bőven volt alkalmam betekinteni az ő tudományos műhelyébe, Bartók-filológiát tanulni.

Mozart elkötelezettje

Zenelíceumi tanárként minél több Mozart-művet tanítottam diákjaimnak. Mozart-kört is alapítottam a zeneszerző műveinek ismertetéséért és megszerettetéséért. Minden vasárnap reggel kilenc órától Mozart-műveket elemeztünk, élő előadás alapján. Ezekre az alkalmakra olyan tüzetesen készültem, mint később egyetemi előadásaimra. A 70-es években kezdtek megjelenni a Studii de muzicologie című román évkönyvben, majd németül, Salzburgban és Budapesten is Mozart-tanulmányaim. Ezek azoknak a vizsgálódásoknak a folytatásai, amelyeket a Mozart-körben kezdtem el. A Mozart-bibliográfiák megjelenésekor meggyőződhettem róla, hogy ezek a tanulmányok megjelenésükkor korszerűek voltak, az addig megjelent könyvészet nem hiányzott belőlük. E felismerés óta tartom magamat profi zenekutatónak. Utóbb például Mozart és a 20. századi atonalitás közötti kapcsolatnak is szenteltem néhány tanulmányt.

– Hogyan vélekedik a kommunista rendszerbeli elzártságról?

– Pályámra is rányomta bélyegét az elzártság. Rettenetes hátrányt jelentett, hogy sokáig „szocialista külföldre” is csak kétévente utazhattunk. 1990 előtt három nemzetközi zenetudományi értekezleten vettem részt tanulmányaimmal: Salzburgban, Magdeburgban és Budapesten, de mindhárom alkalommal más olvasta fel írásomat, mivel egyiken sem tudtam személyesen megjelenni. Nagyon későn volt alkalmam megtekinteni a Nemzetközi Mozarteum Alapítvány könyvtárrészlegét, habár titokban már 1981-től tagja voltam a testületnek. Egészen másképp alakulhatott volna a pályám, ha idejében kijutok nemzetközi konferenciákra. 1990-ben megkésett ember voltam, de azóta elég sok helyen tartottam előadást: Lipcsében, Bázelben, Bécsben és Grácban, Kyotóban és Oszakában, Lembergben és Chişinăuban, természetesen Budapesten, Debrecenben, Pécsett, a Balatonföldvári Napokon is. Próbáltam behozni a behozhatatlant. Az angol nyelvtudásom szégyenletes, a három Erdélyben hagyományos nyelvet azonban folyamatosan, nap mint nap használom: ezeken levelezem, tanulmányokat írok. A múlt héten Bukarestben beszéltem, júniusban Bécsben tartok előadást, októberben Budapesten.

– Úgy tűnik, rengeteg zenei központot ismer, ahol járt, előadást tartott.

– Európa német és magyar nyelvterületen fekvő zenei központjaiban vagyok otthonosabb. A Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság alapító tagja vagyok, a Bartók Archívumban, a budapesti könyvtárakban is gyakran jártam. Fontos kapcsolat köt a chemnitzi és a lipcsei egyetemhez. Chemnitzben éveken át, nyaranta Közép-Kelet-Európa minden régiója képviseltetette magát konferenciáinkon, s felvetésemre Zenetörténeti Munkaközösség alakult, amely például a Volkswagen Alapítvány támogatását is éveken át élvezte. Munkaközösségünk néhány éve átköltözött a lipcsei Egyetemre. Eddigi 11 kötetünkben több német nyelvű tanulmányom jelent meg. 1993-ban Stuttgartban részt vettem azon a Hans Heinrich Eggebrecht vezette kéthetes zenetudományi maratonon, amelyen Európa legkiválóbb zenetudósai tanácskoztak az európai zene fogalmáról és térségenkénti megjelenéséről, létéről. Ennek keretében egyórás előadást tartottam a román és a magyar zenetörténet párhuzamairól. Az Osztrák Zenetudományi Társaságnak is tagja vagyok. Rudolf Flotzinger felkérésére én írtam az osztrák zenei lexikon számára az Erdély címszót.

László Ferenc munkássága közel háromezer zenepublicisztikai írást tartalmaz. Két géniusz, Mozart és Bartók életművének tanulmányozásában mélyedt el több évtizedes pályafutása során. Irigylésre méltó életpálya az övé: azt tehette, amit szeretett, amire készült, s mindezt a lehető legmagasabb színvonalon.

Rendkívüli személyiség: akinek csak egyszer is megadatott a személyes találkozás: életre szóló emléket szerez. A komoly felkészültségű tudós humora, őszintesége és kedvessége képes bárkit magával ragadni.

Isten éltesse Tanár Úr!

NAGY-HINTÓS DIANA

László-Herbert Márk
(2007. május 12.)

Nyomatótbarát verzió