A honlap egyetlen intézménynek sem hivatalos oldala. Bővebben az impresszumban... > Események > 2007–2008 > Centenáriumi ünepség, 2007. X. 12. > Előadások <előző | következő>
A református nevelés jellegzetességei

Kedves testvérek, tisztelt ünneplő gyülekezet!

Amikor negyed órában össze kellene foglalni a magyar református nevelés több évszázados történetét, akkor az ember nehéz helyzetben van, ezért én néhány elemet szeretnék majd ebben a pár percben kiemelni, és egy kicsit, ha úgy tetszik, ez egy olyan fajta előadás lesz, amelyet szerintem a jelenlévők nagy többsége anélkül is tudna, de feltehetőleg nem fogalmazott meg olyan fajta rendezettséggel, amivel most én igyekszem.

Az első dolog tulajdonképpen a református nevelésben az, hogy két olyan paradoxiális, a hétköznapok józansága számára néha feloldhatatlan ellentétet látva alakult, amely azonban összetartozik, és igazából ennek a nevelésnek az eddigi sikereit és remélhetőleg a következő időkben való sikereit is biztosítja. Az egyik dolog az, hogy a református nevelés részben a szabadságnak, másodsorban pedig a kötöttségnek az összefüggésében mozgott mindig. A másik paradoxiális dolog az egyénnek és a közösségnek az az egyensúlya, amelyik nem független az első kettőtől, végül is meghatározta azt, hogy ennek az egyháznak az iskolái a magyar művelődésnek, oktatásnak a történetében mindig sikeresek voltak.

Miből is következik a szabadság – ellentétben persze azzal a szabadsággal, amelyet a mai világ hirdet? Tulajdonképpen abból fakad, hogy az Úristen szuverenitását a kálvini teológia a leghangsúlyosabban hirdeti és ez egyben azt is jelenti, hogy a református ember szabad azoktól a múlandó evilági hatalmaktól, emberi berendezkedésektől, az ahhoz való tapadástól, amely nem biztos, hogy kifejezi az embernek a javát. Nem biztos, hogy a jót fejezi ki, és éppen ezért tulajdonképpen a szabadságnak ez a felfogása jelenik meg az iskolában akkor, amikor majd fogjuk látni, hogy néhány mozzanatot kiemelek, amely megjeleníti az iskolánknak ugyanakkor a kötöttségeit is, mert egyúttal a református iskola mindig a kötöttségek, értékkötöttségek, a kötelességek iskolája volt. Ugyanis az Isten teremtési rendjével szemben az ember kötött. Kötelessége van és ennek a kettőnek az egybefonódása jelenti igazából azt a szabadságot, amelyben az ember nem csak az Úristent, hanem önmagát megismerve helyére talál és szolgál.

Mert tulajdonképpen a református pedagógiának az a legfontosabb mozzanata, hogy szolgáló embereket nevel. Sajnos a modern kor, a 20. század elhozta azt is, amikor ezt a szót is lejáratták az elmúlt évtizedekben, de nem kell félnünk immáron lassan két évtizeddel a változások után, hogy ezt a szót és ezt a kategóriát újra használjuk.

A másik nagyon fontos dolog az egyéniség és a közösség összefüggésében megint csak olyan, amit mindenki tud, sőt bizonyos fokig ma is a körülményekhez képest igyekszenek gyülekezeteink, iskoláink megvalósítani. És ez pedig az egyéniségnek, tulajdonképpen mindig az istenadta talentumnak a gondozása, a tehetséggondozás. Kiválogatni az embereket, akik tehetségesek, és hatékonyabban, minőséggel tudják szolgálni a közösséget. Ez egy nagyon-nagyon fontos dolog, ugyanakkor nem véletlenül kollegiális a református, illetve a magyar protestáns iskolarendszer, vagyis, hogy közösségbe nevelni az egyént: arra a kötelességre, amely hálaadásból fakadóan meghatározza az iskoláknak a profilját, meghatározza a mindenkori összefüggéseket.

És tulajdonképpen ezekből a kettős összefüggésekből kerül ki persze a protestanizmusnak az a fajta szellemisége, amely például nem ismeri el az ellentétet a hit és a tudás között. Nem ismeri el azt, hogy a tudás az elvezet a hittől –ahogy ezt az elmúlt másfél-két évszázadban mindig próbálták bebizonyítani, sőt bizonygatják máig is– hanem éppen a kettőnek az összefüggésében gondolkodik ez az iskola. És ugyanakkor ez az iskola, amennyiben hűséges saját elődeihez, akkor megóvja magát az itt, sajnos, a 20. században szintén keletkező nagy-nagy bajtól, amely a kereszténységnek igen veszedelmes feszültségét hozza: attól a fundamentalizmustól, amely a mindent tudó kereszténységnek a beszűkítését hozza magával, és tényleg szembekeríti egymással a hitet és a tudást. A református iskolák ezt soha nem tették meg, és ugyanakkor megadták azt a lehetőséget, hogy ha valaki a hit ajándékában nem részesül, az is kapjon valami útravalót. Mert végül is a protestanizmus és kálvini teológia sem kényszerítő erejű. Egyáltalán, se a liturgiában, se az egyházszervezetben, semmiben nincsenek olyan kényszerítő eszközök, mint más, adott esetben vallási szervezeteknek az életében, és igazából itt kezdődik el megint annak a felismerése, hogy végül is a szabadság, amit az ember kap, így, az Isten által adott talentumokkal, az adott közösségnek a szolgálatában azt jelenti, hogy végül is hálásak és hálaadással viselkedő emberek lehetünk.

Hogyha ezt valaki megérti, és egyúttal saját életét a realitásokhoz, ahhoz a világhoz, amelyben van –ahogy az igehirdetésben hallottuk– józanul szabja, és nem esik áldozatul annak amit divatok, manipulációk, mindenfajta ilyen-olyan hamis erők sugallnak, akkor gyakorlatilag képes megtalálni az utat, és képes megtalálni azt a helyzetet, amelyben mindig adódik jövő és mindig adódik út, melyen keresztül szolgálhatunk a világnak, és szolgálhatunk annak a közösségnek, ahová állíttattunk.

Én úgy gondolom, hogy ez a pár mondat itt kifejezte történetileg azt a folyamatot, amelyet nagy megszakítással, majdnem fél évszázados megszakítással a magyar református nevelésnek újra kell majd gondolnia, és újra kell alakítania. Egyszerűen azért, mert a körötte lévő világ sokkal jobban megromlott annál, semmint hogy elődeinknek bármi korábbi tapasztalata evidenciákat hozhatna létre.

Én úgy gondolom, hogy ez a feladat, főleg tanároknak, egyáltalán, az iskolák fenntartóinak, minden református értelmiséginek, idősnek és fiatalnak, és minden diáknak. Megérteni azt, hogy ezeket a régi dolgokat hogyan lehet az új körülmények között megfelelő hatékonysággal, minőséggel, a hálaadásból fakadó szolgálattevéssel megvalósítani.

Köszönöm a figyelmüket.

dr Tőkéczki László
kép: Nagy Marcell
készült: 2007. X. 12. 11:45:18
kép: Nagy Marcell
készült: 2007. X. 12. 11:46:12
Sok volt a lépcső...

Tisztelt egybegyűltek, régi és új diákok, tanárok, szülők, vendégek!

1941 szeptemberében Magyarország hadbalépésének harmadik hónapjában megilletődve, 10 évesen először mentem fel a 78 lépcsőn az iskola kapujáig, s onnan további lépőcsőkön fel, majd le az internátusba. Csomagjaim egy részét vidéken élő szüleim cipelték, de magam vittem azt, amiben a tradíciók, a vidéki református elemi iskola, otthoni szokások, a családi háttér, a család melegsége és az újtól való félelem lapult.

Sok volt a lépcső!

A bejáraton, az „Aranykapun” a növendékek majd 20%-a ment tovább, ki az új, ki a már ismerős, bentlakó életforma felé.

Újabb lépcső következett az emeleti hálószobákig, ahol a magyarul nem beszélő, de jóságos, gondos Schwester Marie, német diakonissza köszöntötte anyanyelvén az idegen nyelvet nem, vagy alig beszélő elsős gimnazistákat.

Az új időbeosztás meghökkentő követelményeket tartalmazott számunkra; az egész napunk órarendhez való alkalmazkodást kívánt tőlünk. Nem csak a tanítás folyt órarend szerint, hanem tanítás után a német-francia társalgás, a zongoraóra, a gyakorlás, rossz időben a páros sorokban a környező utcákban végzett kötelező séta is. Az internátusból nem mehettünk ki, tanszereinket központilag szerezték be az akkori Olasz-, most Szilágyi Erzsébet fasor egyik üzletében. A könyvek, füzetek kék borítóján nyomtatott címke is hirdette a szép iskolai jelvényünk és a többféle egyenruhánk mellett, hogy a Baár-Madas tanulói vagyunk. Büszkeség volt ebbe az iskolába járni, büszkék voltunk igazgatónkra, tanárainkra, iskolánk hagyományaira. Generációk tanultak a Baár-Madasban, meg testvérek, rokonok, gyakran a szülői ház anyagi áldozata árán is.

1942 szeptemberében Budapest első bombázását is itt éltük át. Nevelőink éjjel ébresztettek bennünket, s mi álmosan botorkáltunk le az óvóhelyekre. Megint sok volt a lépcső... A bomba a városmajori templomot érte, de alattunk is remegett a föld a becsapódástól.

1943-ig Jékely (költői nevén Áprily) Lajos igazgatta az iskolát. Az elsős évzárómon tőle kaptam a jutalomkönyvet. Igazgatónk emlékét nem csak versei, hanem gyakori óralátogatásai, önképzőköri nevezetes hozzászólásai is őrzik. Először hosszú betegállományba, majd a kor rendelkezéseit lelkiismereti okokból nem akarta végrehajtani – nyugdíjazását kérte. Etikus magatartása, természetes emberszeretete, közvetlensége igazi példakép tanár és diák előtt. Őt követte az igazgatói székben Ványi Ferenc, később Papp Margit tanárnő.

Az iskola református szellemiségét erősítette a hétfő reggeli hétkezdő és a szombat déli hétzáró istentisztelet. A többi tanítási nap első óráján a tanárok olvastak fel a Bibliából. Az interátusban naponta a vacsora utáni áhitat adott alkalmat az elcsendesedésre. Vasárnaponként Joó Sándor nagytiszteletű úr nagyhatású prédikációit hallgattuk a Torockó téri templomban. A bibliakörök, a nagy ünnepeink előtt az iskolában osztott úrvacsora hitünket, a Krisztushoz tartozás érzését növelték.

A háborús években és az azokat követő szűkös esztendőkben szénszünetek rövidítették meg a tanítási időt. 1944-ben a német megszállás miatt márciusban fejeződött be a tanév. A bejáró tanulók az iskolában heti fogadóórákon kaptak feladatokat, a vidékieknek postán érkezett a tanulnivaló. Ekkor még nem gondolhattuk, hogy milyen megpróbáltatások előtt állunk. De Áprily Lajos „Március 1944” c. versében már ezt írja:

„Ó, reménység-pusztító, torz idő!
Hószél csap rám, ha ablakot nyitok.
A tavasz késve és borzongva jő,
irtózik attól, amit hozni fog.”

A Baár-Madas mindhárom épületrésze súlyosan megsérült az ostrom alatt. Néhány iskolatársunk a bombázások áldozata lett. Sokan Nyugatra menekültek és többé nem is tértek haza.

Romok eltakarításával kezdődött újra az élet 1945 tavaszán. A Dunába robbantott hidak új helyzetet teremtettek a budapesti református gimnáziumokban két tanévre: fiúk is jártak a Baár-Madasba, lányok a Lónyaiba, sőt több tanárunk a Lónyaiban tanított. 1945 szeptemberében megnyitotta kapuit az internátus, gyerekzsivaj verte fel ismét a folyosók csendjét. Újra fel kellett menni a sok lépcsőn, felcipelni az otthonról hozott lisztet, zsírt, cukrot, tarhonyát, hogy legyen mit ennünk. Veszélyes volt a hiányos, töredezett lépcsőkön feljutni a földig lebombázott lakóházak között.

Az üveg helyett olajjal impregnált csomagolópapír nem védett meg bennünket a hidegtől, kezünk-lábunk megfagyott, nem lehetett decemberben már tanítani. Pedig készültünk karácsonyra, a konyhában magunk gyártottuk, csomagoltuk selyempapírba a szaloncukrot. Ha esett az eső, vödrökkel vonultunk fel a második emeletre, az ostrom alatt megsérült tetőn keresztül befolyó víz a hátsó lépcsőházban is özönvizet okozott, nem győztük feltakarítani. Sok volt a lépcső...

A keserves élmények sokszor fölébe kerekednek fiatal éveink emlékeinek. Mégis, a tantestület olyan diák-életet alakított ki, amely gyógyírként enyhítette a falakon túl kapott lelki sebeket, felvértezett a nehézségek elviselésére és ráébresztett bennünket a közösség erejére, a lelki, szellemi és fizikai teherbírásra. Papp Margit, Rékainé Quant Alice, Bibóné Ravasz Boriska, Korondiné Bodolay Erzsébet, Tálasiné Varga Anikó, Padányiné Róka Éva, Csányi Mária, Imre Annuska, Novák Olga néni a többiekkel együtt ma is modell lehet a pedagógusok előtt. Egyéniségek voltak, akiknek szellemi légköre, kisugárzása nem csak az osztályokban, hanem tanórán kívül is nevelt. Mennyi igazi pedagógus akadt itt, aki valóban szinte elégett a pedagógiai felelősség problémáinak feszültségében! Legyen ez a néhány mondat a hála, köszönet és szeretet soha el nem hervadó virága porladó volt tanáraink sírján!

Nem csak a tanórai új ismeretek halmazát szívtuk magunkba, hanem a kultúra más távlataiba is betekintést nyertünk. Színházba, hangversenyekre jártunk. Máig emlékezetes számomra Tusa Erzsébetnek, iskolánk növendékének hangversenye. Önállóan rendeztünk színielőadásokat teljes osztályok részvételével: Vörösmarty Csongor és Tündéje, Csíky Gergely: Buborékok c. művének, sőt, Humperdinck operájának, a Hamupipőkének előadása a közösség összekovácsolását segítették elő. A tavaszi nagy seregszemléken minden művészeti ág bemutatkozhatott: ének, tánc, zene, vers egyaránt szerepelt a műsorban. A szavalóversenyek, valamint az énekkar fellépései is nagy élményt jelentettek, valamint a csodálatos sportünnepélyek is. A lónyaista fiúkkal is sokszor adtunk közös műsort, de emlékezetesek a táncos teadélutánok is. A bentlakók számára jeles ünnepek voltak azok az esték, amikor híres írókat, költőket -mint Németh László, Áprily Lajos, Szabó Lőrinc– vacsorán láthattak vendégül. A legkisebbek jutalma az volt, hogy a hírességeknek felszolgálhatták a vacsorát, míg a nagyobbak a vacsora utáni beszélgetéseken vehettek részt.

Az iskolai csendes napokon kiváló előadókat, közöttük Karácsony Sándort hallgathattuk, s Balla Péter tanított bennünket a "Krisztus, a király” kezdetű énekre.

1948-ban a felekezeti iskolák államosítása alkalmával a kormányzat a Baár-Madas általános iskoláját elvette, de a gimnáziumot és az épületeket egyelőre meghagyta. Elvette azonban a nevét: mi már a Budapesti Református Gimnázium Leánytagozatában érettségiztünk. 1952. június végén fájdalmasan hosszú, lélekromboló évtizedekig az utolsó érettségiző osztály növendékei –közöttük testvérem is– leszegett fejjel, sírva bandukoltak lefelé a máskor sok vidámságot is látott lépcsőkön. Gondos leltározás után nem csak az épületeket, hanem valamennyi ingóságot is át kellett adni az államnak.

Bekövetkezett a „filmszakadás”... Csak a titkos remények maradtak... Hallgatag lépcsők, amelyeken mindnyájan lefelé vánszorogtunk.

1989-ben a történelmi események nyomán a Fasori Evangélikus Gimnázium megnyitotta kapuit egy református osztály tanulói számára is. A Baár-Madas ügyét szívükön viselő volt tanárok, volt diákok, az Egyház különböző beosztású tisztségviselői, tagjai összefogva sürgették a Baár-Madas újraindítását. A Művelődési Minisztérium 1990 januárjában engedélyezte, hogy Budapesti Református Gimnáziumként a Baár-Madas és a Lónyai jogutódja megkezdhesse működését.

Megtapasztalhattuk Isten megtartó erejét, kegyelmét, hogy a lelki-szellemi elnyomorítás évtizedei után a Baár-Madas falai újra a református nevelés, a vallásos kultúra, a bibliai műveltség, a zsoltáréneklés színterei lehettek.

Az 1990. évi szeptemberi iskolakezdéshez hitre, áldozatkészségre, gondos tervekre, tanárokra, diákokra, tantermekre, bútorokra, szertárakra, berendezett internátusra volt szükség. Bibó István igazgató súlyos terhet vett magára, amikor harmadmagával megkezdte a sürgős szervezést. A tanárok állami intézményeknek mondtak búcsút azzal a reménységgel, hogy az újra induló iskolában bibliai szellemben adhatják át tudásuk legjavát a sokfelől érkező, sokféle értéket hordozó diákoknak. A régi Baár-Madasból és a Debreceni Református Gimnáziumból 8 hajdani tanítványt ért az a megtiszteltetés, hogy az iskola felfejlesztésében részt vállalhasson. Az együtt induló tantestület három tagja sajnos, már nem ünnepelhet velünk. Mindenki tisztában volt azzal a ténnyel, hogy nem lehet ott folytatni, ahol 1952-ben abbamaradt a nevelői munka. De akkor hogyan?

Megint felfelé indultunk a lépcsőkön. Tapasztalatokat gyűjtötünk a 38 év alatt is folyamatosan működő Debreceni Református Gimnáziumban és a Fasorban. Olvastuk Karácsony Sándort és a régi, még használható emlékeinket ástuk elő tudatunk mélyéről. Holland testvéreink nem csak erkölcsi, hanem anyagi segítséget is nyújtottak munkánkhoz.

Nehéz volt a csomagunk. Hiányzott a folyamatos edzés...

Két évig csak a volt internátusi épület és a beteg-pavilon került az iskola használatába, majd a gimnáziumi szárny felújítása után 1993-tól a Baár-Madas visszanyerte az 1930-ban nagy gondossággal, áldozattal, szeretettel megépített teljes épület-komplexumát és a nevét.

Három első és egy második gimnáziumi osztály, valamint internátus indult 1990 szeptemberében. A nyár folyamán tantermeket, természettudományi előadót, laboratóriumot kellett létesíteni a volt hálótermekből. A fiú-internátus a tetőtérben a zongoraszobákba került, nagy bútordarabokat, hűtőszekrényeket kellett a szűk hátsó lépcsőházban felcipelni. Megint sok volt a lépcső...

A lány-internátus a betegszobák helyére hozott derűt. Az első tanév kezdetét lázas takarítás előzte meg: a pasaréti gyülekezeti tagok a tanári testülettel vállvetve tisztították a festés után a termeket, Erdélyből érkezett mesteremberek állították helyre a volt játszó-, most díszterem mennyezetének barbár módon levert faragott díszeit. Rombolás nem csak a lelkekben volt...

Az újraindulás nagy nehézségét a konyha hiánya jelentette. Az ellátás számtalan gondja fakadt ebből.

Az idő előrehaladtával a problémák nagy része megoldódott. A tanévek során bővült a tantestület, évente három osztálynyit szaporodott a diákság létszáma. A hajdani tradíciók egy része hamar újra éledt: az évenként megrendezett Áprily-szavalóverseny, népi tánccsoport, sportkörök színesítették a tanórán kívüli palettát. Arany János kollégánk, a későbbi igazgató, színvonalas énekkart szervezett. 1992-ben már a kórust hollandiai vendégszereplésre hívták meg. Útközben a kölni dóm látogatói is megcsodálhatták művészetüket. Akkoriban is volt híres muzsikus-tanítványunk Fassang László orgonaművész személyében. A folyamatosan megjelent Évkönyvek számot adnak minderről.

A 100 éve megnyitott iskola minden időben a korszerűvé formálódó pedagógiai törekvések fellegvára volt. Évszázados kultúrájával, a benne megtestesülő szellemi hagyománnyal, értékeivel erkölcsi tartást adott, Krisztus követésére, ember- és hazaszeretetre, az áldozatok vállalására, helytállásra, kötelességtudatra, áldozatkészségre, puritán, kemény munkára nevelt.

Nem csak az iskolánkban végzett Nemes Nagy Ágnes, hanem lelkészek, orvosok, pedagógusok sokasága –és sorolhatnánk tovább is– öregbítették a Baár-Madas hírnevét. Isten hívő, szilárd jellemű értelmiségiek kerültek ki innen, akik hálatelt szívvel gondolnak vissza szeretett iskolájukra.

Számomra a mai nap nagy öröm, hogy megéltem, megtiszteltetés, hogy itt szólhatok. Én ebben az intézményben lettem gyermekből felnőtt, tanáraim példája nyomán pedagógus. Az újrainduláskor vállaltam, hogy hosszú évek tapasztalatával a hátam mögött –már túl a nyugdíjkorhatáron– újra e falak közé lépek törleszteni az iskola hajdani nevelőmunkájáért fennálló tartozásom egy részét, míg 1992-ben az iskola új első nyugdíjasaként én is leballagtam a lépcsőkön... Igazgatótanácsi tagként már csak messzebbről figyelhettem a rangos iskola kimagasló eredményeit.

És a sok lépcső? Megedzett bennünket. Az újrakezdés optimizmusát, lendületet, kitartást, szívósságot, felemelkedést, a fáradtság legyőzését, teherviselést kívánt tőlünk. Ki adott mindezekhez erőt? Isten nélkül nem tudtunk volna feljutni, ennyiszer újra kezdeni.

Meghatottan és hálásan köszöntöm a Baár-Madast, igazgatótanácsával, vezetőjével, tanáraival, a többi munkatársával és diákjaival együtt a ma 100 éve dr.Szilassy Aladár igazgatótanácsi elnök megnyitó beszédében elhangzott Sámuel I. könyvének igéjével: „Mindig megsegített minket az Úr!”

dr. Héder Jánosné Váróczi Piroska
a Baár-Madas volt diákja és igazgatóhelyettese
kép: Nagy Marcell
készült: 2007. X. 12. 11:52:01
kép: Nagy Marcell
készült: 2007. X. 12. 11:55:29
Igazgatói köszöntő

Tisztelt ünneplő gyülekezet, kedves egykori és jelenlegi diákok, tanárok, vendégeink, a Baár–Madas nagy családjának tagjai!

Mit gondolnak, hány diákkal indult száz évvel ezelőtt az iskola? Létszámuk bizony az apostolok számával volt egyenlő. A tizenkét kislány közül valószínűleg senki sem sejthette, hogy az intézmény hamarosan a református leánynevelés fellegvárává válik, hogy átvészeli a háború viharait, hogy a kommunista hatalom erőszakkal megszünteti. Arra meg végképp nem gondolhattak, hogy elkötelezett és jóakaratú embereknek köszönhetően a tetszhalálból is feltámad, sőt még fiúk is koptatják az iskola lépcsőit napról napra.

1907-ben azonban nem csak sejtették, hanem mind a tizenketten tudták, az Úr hűsége mindig velük van.

A Baár–Madashoz kötődő generációk később is megtapasztalhatták Isten hűségét. Jóban és rosszban, sikerekben, örömteli pillanatokban, bánatban és megpróbáltatások közepette. Ez adott erőt, kitartást a mindennapokban, a válsághelyzetekben. Ahogyan Jeremiás próféta fogalmaz: „Szeret az Úr, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma: minden reggel megújul. Nagy a te hűséged.”

Ugyanakkor a Baár–Madasban végzett több ezer diákban is megvolt a hűség: Istenhez és az alma materhez. Akkor is vállalták a sorsközösséget az iskolával, amikor szép éveit élte, de akkor is, amikor csak a lelkekben élt. Mi is a hűség? Odaadás, állhatatosság és a kitartó ragaszkodás. A régi diákok odaadó szeretettel gondoltak tanáraikra, társaikra. Állhatatosan képviselték azokat az értékeket, amelyeket az iskola közvetített neki. A nehéz időkben sem bizonytalanodtak el, vállalták és őrizték e gimnázium szellemiségét.

Köszönet és hála mindazoknak, akik gondolataikban, megnyilvánulásaikban, tetteikben segítették és segítik a Baár–Madast. Önzetlenségük, azonosulásuk példaértékű a ma diákjai, tanárai számára!

Mi, a Baár–Madas jelenlegi tanárai, a gyermekeiket idejáratók tudjuk, milyen gazdag az örökségünk, de azt is, nagy a felelősségünk. Ravasz László, az iskola sorsát szívén viselő püspök fogalmazta ezt meg igen egyértelműen: „E földön szakadatlanul folyik a végítélet főpróbája: az az ítélet, amelyet a következő nemzedék mond az előzőről. Lehet, hogy nem mennydörgi a fülünkbe, lehet, hogy nem írja pecsétes pergamenre: de a gyermekeink megítélnek minket; nyomorék, üres életük, szeretet nélkül való felnövekedésük nagy elmarasztalás; nyílt lelkük, fogékony érzelmük, szívükben a mi szeretetünkre felgyulladt láng, nagy felmentés.” Kérem Önöket, hordozzanak minket imáikban, hogy nyílt lelkű, fogékony érzelmű diákokat bocsáthassunk ki az iskolából. Biztassák gyermekeiket, unokáikat, ismerőseiket, jöjjenek a Baár–Madasba! Botlásaink, hibáink elkerülhetetlenek, de a célt reményeink szerint nem tévesztjük szem elől, ha a Példabeszédek felszólítása vezeti utunkat: „A szeretet és hűség ne hagyjon el téged: kösd azokat nyakadba, írd fel a szíved táblájára!”

Adjon erőt az elkövetkezendő évekre az, hogy a Baár–Madas hozzájárult az egyházi és a magyar közoktatás ügyéhez, a nemzeti kultúra ápolásához, az egyetemes emberi értékek közvetítéséhez. Szerepünket azonban ne értékeljük túl, és illő alázattal fogadjuk el az iskola jelmondatát: Laus viventi Deo – az élő Istené a dicsőség!

Tombor László, igazgató
kép: Nagy Marcell
készült: 2007. X. 12. 12:16:58