A honlap egyetlen intézménynek sem hivatalos oldala. Bővebben az impresszumban... > Események > 2007–2008 > Kárpátalja, 2008. IV. 18-22. > Beszámolók <előző | következő>
A nagyberegi kirándulás
2008. április 18-22.

Április 18-án, pénteken reggel – jobban mondva hajnalban, hiszen hat óra körül lehetett – indult buszunk a kárpátaljai Nagyberegre. Az utazás jó hangulatban telt, leszámítva azt a két órát, amelyet a határon töltöttünk, de ez valójában senkinek nem okozott gondot.

Délután kettőre értünk Munkács várához, melyet már messziről észrevettünk, nem nehéz felismerni a jellegzetes turulmadárról. A vár egyébként nekem nagyon tetszett, még a börtönt is megtekintettük, illetve a gyönyörű kilátást, mely a vár tetejéről tárult szemünk elé. Ezután tettünk egy sétát a városban is. A Nagyberegi Líceum egyik segítőkész tanára kísért minket utunkon, és ő vezetett el minket az iskolához. Itt a vendégházban, valamint a kollégiumban szálltunk meg, én például ez utóbbiban aludtam a barátaimmal. Így telt az első eseménydús nap.

Szombaton korán keltünk, hiszen ismét nagy út állt előttünk: a Vereckei-hágó, a Sipot-vízesés és a Szinyevéri-tó megtekintését terveztük aznapra. Az első állomás tehát a Vereckei-hágó volt. Ugyan az idő esősre fordult, mégis felmentünk az emlékműhöz. Szájtátva néztünk végig a tájon. Valóban ez számított hajdanán Magyarország határának? Szinte hihetetlen, pedig igaz! Gyönyörű volt, ahogy már-már minket is elleptek az alacsonyan szálló felhők. Ezután a Sipot-vízesés felé vettük az irányt, ahol szintén gyalogoltunk egy kicsit, de megérte, még ha sárosak is lettünk. Szerintem pont az áradásokkor járhattunk ott, mert annyi víz zubogott le, hogy ha nem kapaszkodunk, könnyen elsodorhatott volna! Ezután sokkal csendesebb „vizekre vezetünk”, a Szinyevéri-tóhoz, mely tengerszem is egyben. A nagyberegiek földrajztanára beavatott minket a tó legendájába, ami – nem meglepő módon egy pásztorfiú és egy hercegnő beteljesületlen szerelméről szól. Utána visszabuszoztunk a líceumba.

Vasárnap újfent korán talpon voltunk. Ezúttal Ungvárra mentünk, ahol egy istentiszteleten vettünk rész, majd a lelkész röviden elmesélte a templom történetét, ami érdekes volt. Ezt követően megnéztük a híres várat, melyet egy ukrán hölgy be is mutatott. A tolmács szerepét az egyik líceumi tanár vállalta. Megcsodáltuk a szép szobrokat, a tájat és bepillantást nyerhettünk a múzeum kiállításaiba is. Azután a skanzent tekintettük meg. Szerencsére az idő nekünk kedvezett, így be tudtuk járni a nagy részét. Érdekes volt a szög nélküli pravoszláv fatemplom, mely lélegzetelállítóan csodálatos, csakúgy, mint a magyar ház, ahol még a házi áldást is megtaláltuk. Később Ungvár főterét jártuk be, így a Bábszínházat is láttuk. Rengeteg kisebb stand sorakozik egyébként a főtéren, kissé zsúfolt, de nagyon szép. Egy újabb buszút után Nevicke váránál álltunk meg, ami menyecskét jelent. Nem tudom, honnan jöhetett ez a név, de a várrom nem mindennapi volt, rengeteg kisebb kőfallal és a bámulatos kilátással, mely a zöld erdőre nyílt. Ezután holtfáradtan tértünk vissza Nagyberegre a kollégiumba, ahol már vártak minket a diákok! Nagyon kedvesen fogadtak bennünket, egyáltalán nem bánták, hogy egyszerre hét idegen lány költözött be a szobájukba.

A következő napnak megpróbáltunk minden percet kiélvezni, hiszen hétfő volt a kirándulás utolsó teljes napja. Először a szolyvai emlékparkba utaztunk, ahol a második világháborúban elhunyt kárpátaljaiak nevét találtuk. Csak álltunk csendben, és próbáltuk megérteni, hogy mi is történt. De – hála Istennek – nem fogtuk fel teljesen ezeket a szörnyűségeket, legalábbis én biztos nem. A Himnusz eléneklése után gondosan végigpásztáztuk a felsorolt neveket, hátha ismerősre bukkanunk. Komor hangulatban folytattuk utunkat Huszt felé. Először a város templomát látogattuk meg, majd Kölcsey Ferenc által is híressé vált Huszt várát néztük meg; s valóban igaz rá a vers első sora:

„Bús düledékeiden Husztnak romvára megállék”

Csak éppen csend nem volt, mivel hemzsegett a turistáktól. Ez nem is csoda, hiszen valóban meseszép. A nap hétágra sütött, azon kívül fentről az egész városra pompás kilátás nyílt, ami szintén felejthetetlen élmény volt. Következőleg a viski templomot szemléltük meg, melynek mennyezetén a magyar címer díszelgett, majd visszatértünk utolsó esténkre Nagyberegre. Egy izgalmas focimeccs után (a baár-madasos lányok és fiúk is győzelmet arattak) kedves vendéglátóink vidám esttel kedveskedtek nekünk. Lobogott a tábortűz, pengett a gitár, és mi boldogan daloltunk. A Baár-Madas bemutatására is sor került, elénekeltük az aznap költött iskolahimnuszt, és a fiúk előadták a Bikini Ki visz majd haza című számának az „izmos” változatát, mely nem kis derültséget okozott a hallgatóság körében. Ezután a nagyberegiek számos tréfás játékot mutattak be, melybe minket is belevontak, nagyon jól szórakoztunk. Ahogy végignéztem a nagyberegi diákokon nagyon jó érzés fogott el. Mivel egy helyen laknak, tényleg egy nagy családhoz hasonlítanak, és még a rendkívül szigorú szabályok ellenére is (hétvégén egész végig takarítaniuk vagy tanulniuk kell) mindig jókedvűek! Ezen merengtem sokáig, és végül a remek hangulatnak a lefekvés ideje vetett véget.

Kedd reggel álmosan búcsúztunk el a nagyberegi tanulóktól (akik szerintem örültek, hogy addig sem kell a tanórákon részt venniük, így meglehetősen hosszúra nyúlt az elköszönés), és szomorúan indultunk haza. Útközben megálltunk Beregszászon, ahol két óra szabadidőt kaptunk! Természetesen azonnal belevetettük magunkat a vásárba, ahol szinte mindent lehetett kapni, a kutyatáptól kezdve a tűzpiros körömlakkon keresztül a DVD-ig, mindent! Nekem ugyan kicsit nyomasztó volt a hatalmas tömeg, nagyon élveztem a nézelődést. Körülbelül dél körül indultunk tovább Magyarország felé. Az út ekkor már nem tűnt olyan hosszúnak, és szerencsére a határon se kellett várakoznunk. Este nyolcra értünk az iskola elé. Jó volt újra itthon lenni, látni Budapest fényeit, de mégiscsak hiányoztak a magas hegyek, a falvak, melyek annyira szívemhez nőttek ezalatt az öt nap alatt.

S hogy mi volt a legjobb azon túl, hogy fantasztikus tájakat barangoltunk be? Az, hogy olyan emberek köszöntek „Holnap találkozunk!” felkiáltással, akiknek korábban semmi közük nem volt egymáshoz. Talán ez tette még jobban felejthetetlenné ezt a kirándulást.

Stark Eszter, 10. c
Beszámoló nagyberegi utunkról

Hálás vagyok szervező tanáraimnak, hogy 2008. április 18-án én is tagja lehettem az utazó csoportnak, annak ellenére, hogy ősszel az utolsó pillanatban le kellett mondanom a nagyberegi diák fogadását.

A kora reggeli találkozót követően az ukrán határ felé vettük utunkat. Az utazás kellemesen telt, és a csapat egyre jobban összekovácsolódott. Határátlépésünk után Munkács várában idéztük fel Zrínyi Ilona és II. Rákóczi Ferenc életét a líceum történelemtanárának segítségével. Majd Munkács főutcáján sétáltunk, a kissé szemerkélő eső sem szeghette kedvünket. Este azonban jól esett a vacsora és a nyugovóra térés.

Szombaton első állomásunk a Vereckei-hágó volt. Szívmelengető érzés volt, mikor elénekeltük a magyar Himnuszt. Majd a Sipot-vízeséshez kirándultunk. Az időjárás nem volt kegyes, de annál inkább emlékezetes marad számunkra, hogyan küzdöttük át magunkat a természet erőin, hogy megpillantsuk a csodásan hömpölygő zuhatagot. Legmozgalmasabb napunk harmadik megállóhelye a szinyevéri tengerszem volt. Itt is hasonló gyönyörűség tárulkozott elénk. Kalandjaink pedig fokozódtak, mikor a hóba süllyedés ellen kellett ügyeskednünk. Üdítő volt hallgatni a tó legendáját a szerelmes párról. Mondanom sem kell, hogy nem kevés élmény részesei voltunk ezen a programokkal teli napon.

Vasárnap az ungvári református templom istentiszteletén vettünk részt. A délelőttöt egy múzeumban töltöttük, ahol érdekes volt, hogy a líceum egyik tanárának fordítania kellett, mert idegenvezetőnk csak ukránul beszélt hozzánk. A skanzenben végre a nap is kisütött, így mi is kivirultabban bolyongtunk a múlt épületei, tárgyai, emlékei közt, és lelkesen kutattuk a különböző népek különböző szokásait. A délután folyamán Ungvár központját fedezte fel a jókedvű társaság. Templomok, zsinagóga, Bábszínház, a Nemzeti Színház megtekintése után a nevickei várrom még megmaradt falait hódítottuk meg. Szállásunk felé vezető utunkon magával ragadott a szépséges természet; legjobban a felhők és a naplemente tetszett.

Negyedik napunkat a szolyvai emlékparknál kezdtük, ahol megemlékeztünk a II. világháborúban elhurcaltokról, elhunytakról. Megrázó volt hallgatni, hogy milyen borzalmakat kellett elszenvedniük. A nap további részét sem töltöttük tétlenül. Református templomokat látogattunk meg Huszton és Visken, majd kirándultunk Nevicke várához. Az este folyamán alkalmunk nyílt a nagyberegi diákokkal ismerkednünk. Focimeccseken mértük össze ügyességünket, ahol a Baár-Madas diákjai bizonyultak jobbnak.

Hazautazásunk délelőttjén lelkesen vetettük bele magunkat Beregszász piaci forgatagába, itt végre mindenki megkereshette, amire szüksége volt, vagy mivel lepi meg az otthoniakat. Hazafelé vezető utunkon még fergetegesebben telt az idő, mint idefelé. És szomorúan nyugtáztuk, hogy már véget is ért utazásunk.

Köszönet vendéglátóinknak, tanárainknak és Feri sofőrünknek – aki belopta magát szívembe, megfontoltságával, segítőkészségével, kedvességével, mert őszintén szólva nem ilyenek a mai sofőrök – ezért az emlékezetes utazásért, a sok-sok élményért!

Befejezésül annyit, hogy aki teheti, látogasson el Kárpátaljára, mert nagyon más világ. Megdöbbentő volt látni, hogy milyen körülmények között, boldogan tudnak élni az emberek. Hazaérve, az itthoni körülmények, lehetőségek, mindennapok egész más megvilágításba kerülnek.

Tárnok Réka, 9. c