A honlap egyetlen intézménynek sem hivatalos oldala. Bővebben az impresszumban... > Bemutatkozunk > Magunkról > Az iskolai szavalóversenyek… <előző | következő>

Az iskolai szavalóversenyek pedagógiai céljai

„Ki milyen kegyelmi ajándékot kapott, úgy szolgáljatok azzal egymásnak, mint Isten kegyelmének jó sáfárai. Ha valaki szól, úgy mondja szavait, mint Isten igéit…” (1Kor 4,10-11)

A szavalóversenyek iskoláink évről-évre ismétlődő rendezvényei. Már a felkészülés során is, s még inkább a versenyek után sokszor egymásnak ellentmondó szakmai és általános pedagógiai vélemények ütköznek a szavalóversenyek értelméről, céljáról lebonyolításának, értékelésének mikéntjéről – egyáltalán a verseny létjogosultságáról.

Vannak, akik úgy tekintenek a szavalóversenyre, mint a (meglévő vagy csak vélt) előadói tehetség, s a hozzá kapcsolódó művészi ambíció kiélésének terepére, a sikerre szomjas leendő színészpalánták szereplési vágyát kielégítő alkalomra. Ebből a szemszögből nézve a szerényebb képességű, de ambiciózus versmondó a dilettantizmus csapdájába eshet, egy-egy tehetséggel megáldott gimnazista viszont a tisztes amatőr rangjára emelkedhet.

A viták jellegzetes témája még, hogy egyáltalán verseny formájában kell-e költészettel, a szép szóélményével találkoznia versmondó diáknak és közönségnek vagy valamiféle „fesztivál jellegű” műsor-összeállítást kellene szervezni helyette, ahol a verseny okozta izgalom nélkül adhatják elő produkcióikat a vers- és prózamondók, elkerülve az esetleges kudarc vagy a remélt siker elmaradásának kockázatát is.

Az 1980-as években a budapesti Móricz Zsigmond Gimnázium tanáraként szerveztem, 1990-től folyamatosan a Baár–Madasban rendezem az iskolai szavalóversenyeket, ill. az Áprily Lajos Alapítvány kuratóriumának titkáraként gondozom az országos református középiskolai szavalóversenyeket. Az így szerzett két évtizedes tapasztalat birtokában vetem papírra meggyőződéssé érlelődött gondolataimat a szavalóversenyek értelméről, pedagógiai hasznáról. Úgy tapasztalom, hogy álláspontom több tekintetben is eltér a közfelfogástól, előfordul, hogy gyakorló magyartanár kollégákétól is.

A szavalóversenyt nem az előadóművészet tehetségkutató mutatványának, nyilvános versengésének tartom. Nem korlátozom a funkcióját a művészeti és még kevésbé csupán a tantárgy-pedagógiai (irodalmi és nyelvi) nevelésre. A szavalóverseny – mint közel fél tanéven át tartó folyamatos műhelymunka – a személyiségfejlesztésnek egészen sajátos, egyénre szabott, komplex nevelési lehetősége.

A verseny meghirdetését a kijelölt tematika jegyében történő szövegolvasás, -keresés, -válogatás folyamata követi. Ezután az előadásra kiválasztott művek részletes szövegelemzése következik. Csak a minden részletében megértett szöveget szabad memorizálnia a versmondónak. A hangzó szöveg, a beszélt nyelvhelyessége, az árnyalatok technikai részletei ebben a fázisban válnak fontossá. Legvégül a már teljesen precíz szövegtudás birtokában a vesrmondó szívén, agyán, egész személyiségén átszűrve sok gyakorlással formálódik előadássá, személyes közlendővé, olykor vallomássá a választott alkotás. Ez a több fázisból álló folyamat elmélyült, szoros munkakapcsolatot jelent növendék és tanár között, és a legkülönfélébb klasszikus nevelési területek eszköztárát igényli és mozgósítja. Az értelmi, érzelmi, akarati, az erkölcsi és hitbeli, a közösségi és individuális nevelés indirekt, de nagyon hatékony lehetőségeit rejti magában.

A legnyilvánvalóbban a magyar nyelv és irodalom tantárgyhoz kapcsolódik a szavalóverseny, ezért is szokták csupán valamiféle tanórán kívüli kiegészítő, járulékos tevékenységnek tekinteni sokan. Az kétségtelen, hogy a szavalóversenyre való felkészülés során a növendékek irodalmi ismeretei gyarapodnak, műveltségük szélesedik, olyan alkotókkal és művekkel találkozhatnak, akik a középiskolai tananyagban egyáltalán nem, vagy alig szerepelnek. Ezáltal az olvasási kultúra is fejlődik. Ehhez járul még az esztétikai érzék és az ízlés fejlesztése, fejlődése is.

Karácsony Sándor pedagógiai nézetrendszerének axiómáját idézve: „Minden nevelés nyelvi nevelés.” Tehát az előadásra kiválasztott szöveg értelmezése, a nyelvi elemek jelentésrétegeinek föltárása, a gondos és alapos megértés elengedhetetlen alapfeltétele a majdani jó előadásnak.

Grammatikai alapismeretektől a stilisztikai, retorikai, esetleg nyelvtörténeti tájékozottságig igen sok szempont fölmerülhet a készülés során. Amíg a szöveg kiválasztása gyakran intuitív, szubjektív, hiszen hangulati és érzelmi tényezők is befolyásolják versmondóinkat, addig a nyelvi értelmezés logikus gondolkodást igénylő intellektuális folyamat, amelyhez a felkészítő tanárnak minden segítséget meg kell adnia. Ez a folyamat tehát az értelmi nevelés lehetőségeit kínálja. A nyelvi nevelés részeként foglalkozunk növendékeink beszédtechnikájának csiszolásával, a tiszta hangképzés, a helyes hangsúlyozás, hanglejtés, beszédritmus követelményeinek érvényesítésével. Ez utóbbi akkor eredményesebb, ha a tanóráinkon a memoriterek számonkérésekor sem hagyjuk, hogy a tanulók lélektelenül ledarálják, színtelen, közömbös hangon elhadarják a megtanulandó verseket, szövegrészleteket, hanem megkívánjuk tőlük is – nemcsak a szavalóktól – a legalább szépen tagolt, helyesen hangsúlyozott, tisztán artikulált beszédet.

Egy-egy jól kiválasztott és minden részletében megértett alkotás azonban érzelmi azonosulást is kíván előadójától. A legkülönfélébb élethelyzetek, személyiségtípusok, érzelemfajták és árnyalatok, hangulatok átélése az empátia készségét fejleszti. (Az olvasás ennek passzívabb, a versmondás pedig aktívabb formája.) Az empátia az érzelmi intelligencia legalapvetőbb fokmérője. Ha nemcsak okos, hanem érzelmileg differenciált, jó, érzékeny, megértő, mások felé odaforduló homo christianusokat akarunk nevelni, akkor az érzelmi nevelést nagyon fontosnak kell tartanunk. Erre tudatosan törekedve olyan érzelmek átélésére és hiteles tolmácsolására is képessé tehetjük tanítványainkat, amelyeket életkorukból eredő kevés tapasztalatuk miatt ők maguk még nem élhettek meg. Ez pedig hozzá segítheti őket ahhoz, hogy kifinomultabb lelki hangoltsággal másokat ill. önmagukat is jobban megismerjék, megértsék és kifejezzék. Ez az emocionális készség a kapcsolatteremtés terén is nagy könnyebbséget jelent.

A felkészülési folyamat állandó kísérője a személyiség akarati tényezőinek az aktivizálása, azaz az akarati nevelés. A szöveg megtanulása, memorizálása, állandó rendszeres gyakorlása önfegyelmet, szorgalmat, pontosságot követel az előadódtól. Már maga a versenyre jelentkezés is akarati döntést igényel, a versenyzés, a nyilvánosság előtti szereplés rendkívüli akaraterőt kíván az egyébként gátlásokkal, kétségekkel küszködő kamasztól. A lámpaláz leküzdése, a teljes összeszedettség, a fegyelmezett kiállás (amely folyamatosan önkontroll alatt tartja a mimikát, a mozdulatokat, a testtartást, a hangszínt, hanglejtést, hangerőt és beszédritmust), az akaraterő fejlesztésének egészen kivételes, de korántsem öncélú, hanem önmagán túlmutató jelentőségű lehetősége.

Az erkölcsi nevelés révén készíthetjük föl növendékeinket arra, hogy a versenyen elért sikerek, kimagasló vagy szerényebb eredmények, váratlan kudarcok, esetleges méltánytalanságok elhordozására képesek legyenek. Morális tartást igényel továbbá minden versenyzőtől a vállalt feladatban való hűséges helytállás: nem megfutamodni, útközben feladni, lemondani a jelentkezést, hanem amit az ember vállalt, becsülettel végigcsinálni. Erkölcsi kérdésként kezelhetjük a szavalóversenyen való részvétel értelmét is: egyéni sikerre, személyes dicsőségre törekszik-e mindenáron a versmondó, vagy a neki adott talentumok segítségével szolgálni kíván egy szép, értékes, nemes ügyet: az anyanyelv és a nemzeti kultúra ügyét, s mindehhez áldozatkészen odaszánja erejét, szabadidejének egy részét, türelmét, figyelmét. Tud-e együtt érezni versenyző társaival, képes-e örülni az ő sikereiknek is, eljut-e odáig az őszinte önismeretben, hogy elfogadja, vannak, lehetnek az ő teljesítményénél jobbak, színvonalasabbak is. Képes-e eléggé önkritikusan viszonyulni saját fogyatékosságaihoz, érzékeli-e korlátait? A reméltnél halványabb szereplés elkedvetleníti, visszariasztja a további versenyzéstől, vagy megedzi, ösztönzi arra, hogy még jobbra törekedjen?

A szavalóversenyek tematikája, a választásra felkínált alkotók, művek legtöbbször a személyiség belső életének legrejtettebb spirituális dimenzióját is megérinthetik. Az istenkeresés, a kétség és a hit, a bűnbánat és a kegyelemvágy üdvösségharcában növendékeinknek Isten igéjén kívül a maguk sajátos eszközeivel segítségére lehet az irodalom is.

Eme legszemélyesebb hitbeli élmény mellett a szavalóversenyeken előadott művek a magyar kultúra sok évszázados gazdag hagyományrendszerébe is bekapcsolják a versenyzőket (persze a hallgatóságot is) erősítve ezáltal a nemzeti identitástudatukat. Hazánk történelmi és kulturális értékeinek ismeretére, megbecsülésére és szeretetére nevelve, tanítványainkat a „szellemi haza” részeseivé avatják.

A közösségi nevelés kitüntetett alkalma lehet egy-egy szavalóverseny. A méltóképpen megült ünnepeknek közösségformáló, összetartó és hagyományteremtő erejük van. A versenyzők a maguk felkészültségével, közlésvágyával, tehetségével, a közönség (az iskola vezetői, tanárai, diáktársak serege, szülők, családtagok, öregdiákok, pártfogók sora stb.) pedig érdeklődő figyelmével, a szervezők alapos előkészítéssel, minden részletre kiterjedő szeretetteljes gondoskodással, a segítők udvarias közreműködésükkel járulhatnak hozzá, hogy a szavalóverseny az iskolai életnek szép élményeket adó, örömteli közösségi ünnepe legyen.

Ezért is célszerű nem hétköznap, a tanítási órák után (rohanva, kifulladva, feszülten, az idő rövidségével és fáradtsággal küzdve) délután rendezni, hanem „megadni a módját”, rászánni az időt. Megéri! Szombaton felszabadultabban, pihentebben szerepelhetnek a versmondók, nemes személyiségekből álló zsűri bírálhatja el a produkciókat (ők is jobban ráérnek ilyenkor) és nagyobb létszámú közönségre számíthat az iskola. Nagyon fontosnak tartom, hogy ünnepélyes külsőségek között, közönség előtt, nyilvánosan folyjon a verseny, amely jó alkalom arra is, hogy az iskola régi diákjai visszajárjanak, s így még szorosabbak legyenek az Alma Materhez fűződő kötelékek. A versmondók családtagjai jóleső érzéssel nyugtázzák, hogy részt vehetnek ezen a családias bensőséggel megrendezett, személyes találkozásokra is alkalmat kínáló, a közösségi érzületet tápláló rendezvényen. Így a szavalóverseny is hozzájárulhat a maga eszközeivel az iskola arculatának a formálódásához. lelki-szellemi gazdagodásához.

Természetes, hogy sokféle különböző aggály, ellenérv, fenntartás is kíséri a szavalóversenyt. Ezek közé tartozik például az a tanári panasz (vagy egyszerű tényközlés), hogy vannak olyan osztályok, amelyekben nincsenek versmondásra alkalmas gyerekek, más osztályokból pedig 4-6, olykor ennél is több versmondó indul a versenyen. Nekem az a tapasztalatom, hogy ha a gimnáziumi tanulmányok kezdetén a magyartanár a gondjaira bízott növendékek képességeit, adottságait sokoldalúan feltérképezi, mielőtt elkezdene velük együtt dolgozni, akkor az olvasási, helyesírási, fogalmazási, retorikai készségeken kívül ki kell derülnie az előadói hajlamoknak is. Ehhez elegendő mindenkinek elmondania egy erre a célra újonnan megtanult szabadon választott verset az osztály előtt. A versmondás révén kiderül, kinek milyen az orgánuma, artikulációja, előadásmódja. A tanár számára világossá válik, milyen széles azoknak a tanulóknak a köre, akiket érdemes megszólítani, biztatni, hogy foglalkozzanak a versmondással. A legtöbb gyerek hálásan fogadja a biztatást. Sok emlékezetes élménnyel ajándékoztak meg engem azok a csöndes, visszahúzódó (vagy éppen nehezen kezelhető) tanítványaim, akiknek rejtett előadói készségét, amelyet korábban senki sem sejtett, sok biztatással és intenzív foglalkozással sikerült felszínre hozni. ők maguk is, szüleik is, de tanáraik, osztálytársaik is meglepetten, a felfedezés örömével csodálkoztak rá kiemelkedően sikerült versmondásukra és az ezzel járó megbátorodásukra. A nevelés-nevelődés – Németh Lászlót idézve – szobrászmunka is: „a napok apró vésőütéseivel valami szépet hozni ki, nem a kőből, hanem az élő anyagból…”

Nem osztozom abban a tanári vélekedésben, hogy a versválasztásban ill. a felkészülésben „a tanár ne befolyásolja a gyereket, hagyja meg a teljes önállóságukat, szabadságukat.” Ezt inkább érzem a tanári kényelmességet álcázó ideológiának, mint felelősséggel teli pedagógiai álláspontnak. A diákok számára ismeretlen költők ill. témák esetén a tanári felkészülésnek, válogatásnak kell megelőznie a gyerekek munkáját. Át kell gondolni a következő szempontokat: az adott korosztály számára milyen művek ajánlhatók, szét kell válogatni a jelentős, magas esztétikai színvonalat képviselő műveket a kevésbé jelentősektől, úgy kell bő és változatos kínálatot a versmondók elé tárni, hogy ők koruk, nemük, egyéni alkatuk szerint rátalálhassanak a számukra legmegfelelőbbre. A tanárnak igenis segítenie kell ebben a diákokat tanácsaival, tapasztalataival, emberismeretével. Különösen fontos, hogy a versmondó egyéniségére szabott művet válasszon. A szaktanár felelős azért, hogy a versenyen elindulni kívánó tanítványai minden lehetséges segítséget megkapjanak a felkészüléshez. Az így felkészített versmondónak sohasem kell csúfos kudarctól tartania, mert saját képességei szintjén tisztességgel helyt fog állni. Az az érv pedig egyáltalán nem vehető komolyan, hogy azért kevés a jelentkezők száma, mert „nem volt idő a felkészülésre”. Egy kora ősszel (október elején) meghirdetett és január végén lebonyolított versenyre nem 1-2 hét (vagy esetleg néhány nap!) alatt kell felkészülni! Ha a szaktanár helyes ütemet szab ennek a munkának, akkor nem lehet az időből kifutni.

Megoszlik a vélemény arról is, hogy kiket érdemes egyáltalán a szavalóversenyen a közönség elé bocsátani: minden jelentkezőt, aki felkészült (vállalva ezzel az egyenetlen színvonal ódiumát és a hosszúra nyúló verseny – némelyek számára – fárasztó terheit), vagy előre kiválogatni a legkiválóbbakat, hogy a verseny „műsorként” is színvonalasan hasson, se a közönség, se a zsűri idejét ne vegye túlságosan igénybe és a versenyzőknek se kelljen sokáig izgulniuk.

Csakhogy, ha a szavalóversenyt a komplex személyiségfejlesztés gazdag nevelési lehetőségének tartjuk, akkor a versenyre rendesen felkészült gyerekeket nem lehet megfosztani a versenyzési lehetőségtől, hiszen ez teljesen ellentétes volna a pedagógiai alapszándékkal. A fentebb leírt szempontok szerint az fejleszti a személyiséget, ha a diák megpróbálhatja magát, ha részese és átélője lehet a közös élményeknek, hallhatja a társai produkcióit, levonhatja a tanulságot a zsűri értékelő bírálatából. Tanítványunk munkáját becsüljük meg akkor, ha nem elzárjuk a lehetőségtől, hanem engedjük versenyezni. A legtöbb „eltanácsolt”, előzsűrizéssel „kipottyant” gyerek a következő tanévben már nem is próbálkozna újra, és kudarcként, megszégyenülten élné meg az ilyen kiválogatást. Ha egy színházi előadást minden zokszó nélkül nézünk, hallgatunk 3-3,5 órán át, akkor egy évben egyszer (szombaton délelőtt) a szavalóversenyt is végig lehet hallgatni ugyanennyi ideig. Ha szeretjük a költészetet, ha fontosnak tartjuk a versmondást, ha őszintén, mélyen érdekel bennünket a gyerekek személyiségfejlődése, tehetségének kibontakozása. Ahogy József Attila írta: „Csak az olvassa (=hallgassa) versemet, aki ismer engem és szeret!”

Szándékosan hagytam írásom végére a leglényegesebbnek vallott elvet a szavalóversennyel (de általában mindenféle versennyel) kapcsolatban. Gyakran hallani – még tantestületeken belülről is és egyházi körökben is – versenyellenes véleményeket. Pedig a keresztyén iskolák növendékeit úgy kell fölnevelni, hogy „az Isten embere jól felkészített legyen” (2Tim 3,17), azaz mai világunkban megállja a helyét. A komoly helyzeti előnyt jelentő versenyképességre a sokoldalúan kifejlesztett kommunikációs és szereplési készséggel tehetnek szert. Ez legalább olyan fontos helytállásuk, evilági előmenetelük szempontjából, mint a biztos ismeretanyag és a széleskörű műveltség.

Az ifjak életkori sajátosságaikból fakadóan szeretik próbatételek elé állítani magukat, szeretik teljesítményeiket összemérni társaikéval, a „sportszerű”, egészséges izgalommal járó küzdelmeket. Ahogy Kisfaludy Károly írta epigrammájában: „Verseny pályáján tűnik fel a férfias érdem, Küzdve lehet naggyá az erő és férfi tehetség.”

Olyan világban élünk, amely szüntelenül próbatételek elé, versenyhelyzetekbe állítja az ifjú embert. Értékzavar, sőt értékválság vesz körül bennünket. A keresztyén iskolák hitben, emberségben, műveltségben jól felkészített diákjainak talpraesettségben, nyilvános közszereplésben, kommunikációs ügyességben is meg kell állniuk helyüket olyan korcsoportok között, amelyek – szinte csak ez utóbbi téren túlfejlett képességükkel, az előbbi erényeket akár nélkülözve is – fölénybe kerülhetnek a mi diákjainkkal szemben.

A homo christianus szelídsége, szerénysége nem jelenthet balekséget. Ez a szerénység nem félszeg, szorongó, gátlásaival küszködő, csöndesen a háttérbe húzódó, véleményét inkább elhallgató, észrevétlenségbe menekülő, önértékelési zavaroktól gyötört ember magatartása. Ez a szerénység alázat, amely az ajándékba kapott tehetség és a tisztes jó munka révén születő sikerrel, eredménnyel Istent dicsőíti. Ez a szemlélet tudatában van a talentumokkal együtt járó felelősségnek, s amikor szereplésre vállalkozik, nem a maga dicsőségét keresi, hanem jézusi tanítást követ: „Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá, hanem hogy a gyertyatartóba tegyék és fényljék mindazoknak, akik a házban vannak. Úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jócselekedeteiteket és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat” (Mt 5,15-16).

Legmeggyőzőbb, és igen rokonszenves példája az ilyen személyiségnek a református Kölcsey Ferenc, a „szókratészi bölcsességű, catói karakterű, meleg emberszeretettel és gyermeki szelídséggel” megáldott költő és politikus, akiben a magánemberi szerénység, valamint a közéleti felelős szerepvállalás és az azt sikerre vivő ékesszólás tehetsége szép harmóniában egyesült. Kölcsey azt hirdette az ifjú nemzedéknek, hogy a „a köztanácskozásokban élő szóval részt kell venned: az ékesszólás, ami erre megkívántatik, oly szükség, mi nélkül közdolgokban részt vevő polgár közvetlenül nem hat” (Parainesis). Nagy László a XX. század erkölcsi, szellemi és kommunikációs válságaiban így vall: „Hiszek a szóban. Kötelességem figyelni a szóra. Bánnom a szóval: odaadás és felelősség. Hiszem azt is, hogy elvezet a pecsétek mögé, ahol épp rám várnak a titkok…” A szóval való nyilvános, odaadó és felelős bánásra nekünk kell megtanítanunk – minden lehetséges eszköz, így a szavalóverseny segítségével is – a diákjainkat, „mert ha a trombita bizonytalan zengést tészen, kicsoda készül a harcra?” (1Pt 14,8).

Kovács Gáborné tanár (a Magyar Református Nevelés 2006. novemberi számából)